Te megszegnéd a törvényt, ha egy élet lenne a tét?

Daisy Carvalho Serra, a rendőrség tanácsadó nyomozója mocskos ügybe keveredik. Egy olyan gyilkosságban segíti a rendőrség munkáját, amelyben az elkövetés módja nagyon emlékezteti egy korábbi ügyre. Csakhogy az akkori sorozatgyilkos már halott.

Oliver Walsh, a helyi bűnszervezet, a Fantomok egyik vezető beosztású bűnözője, vádalku fejében segíti a helyi erőket az információszerzésben.

A nyomozás nagy erőkkel zajlik, ám van a rendőrök között valaki, aki sokkal többet tud, mint amennyit megoszt a hatóságokkal. Vajon ki az, és mi a célja a hallgatással? Hogyan birkózik meg Daisy a két gyilkosság között húzódó párhuzammal, és egyáltalán mi köze van az esetekhez? Milyen messze megy el a gyilkos, ha a bosszúvágy hajtja?

Részlet

– Tudod, hogy úgyis megúszná valahogy.

– És szerinted én szóra bírhatom?

Minden tőlem telhetőt meg szoktam tenni, de néha még ez is kevés. Volt már dolgunk olyan vádlottal, akinél egyik taktika sem vált be.

– Te mindenkit szóra tudsz bírni.

Erős túlzás, mégis halvány mosoly kúszik az ajkaimra. Jólesnek Richard szavai.

– Oké – nyögöm, miközben ülő helyzetbe küzdöm magam. – Máris indulok.

– Te vagy az utolsó esélyünk. Sem David, sem Amelia, sem én nem tudtam rá hatni – ezzel bontja a vonalat.

Ásítva kikecmergek az ágyból, és az erkélyajtóhoz lépek. Elhúzom a függönyt. A nap éles fénysugarai boldogan szöknek be az üvegen, egyenesen a retinámba. A szemem előtt foltok és pöttyök táncolnak, amikor a kilincsért nyúlok, és kitárom az ajtót. A nyári meleg azonnal arcul csap. A hőmérséklet itt még éjjel sem csökken le túlságosan, a páratartalom pedig olyan magas, hogy szinte harapni lehet a levegőt.

Bár ezen a környéken még akkor sem néznének ki, ha pizsamában indulnék dolgozni, mégis a szekrényhez lépek, és magamra húzom az első ruhadarabokat, amelyek a kezembe akadnak. Néhány percen belül pedig már az autóm felé tartok az utcán, egy napszemüveggel az arcomon. Nem akarom Austin városának lakóit a kávé előtti kinézetemmel terhelni.

Még szerencse, hogy nem lakom túl távol a rendőrőrstől, így annyi időm még éppen lesz, hogy beugorjak egy pohár mennyei mannáért. Pontosabban egy óriási adag kávéért. Az éjszaka ugyanis nem úgy sikerült, ahogy terveztem. A munkámból arra lehetne következtetni, hogy már megszoktam a holttestek, a vér és az emberi kegyetlenkedések látványát. Ez valamilyen szinten így is van, de teljesen nem lehet hozzászokni. Nem úgy megyek dolgozni, hogy aha, egy újabb holttest. Egyszerűen nem tudok érzéketlenül hozzáállni a munkámhoz. Valakinek sikerül, nekem nem.

A tegnap hajnalban megtalált holttest az álmaimban is visszatért. A nyakából folyt a vér, a feje előrebillent, a testéből bűz áradt. Közelebb léptem hozzá (magam sem tudom, miért), mire váratlanul felemelte a fejét, és rám nézett gusztustalan, fehér szemeivel. Ekkor felriadtam, ám ahogy visszaaludtam, az álom folytatódott tovább. Mint egy lemez, amely az utolsó zeneszám végén visszaugrik az elsőre.

Amint megszerzem az extra adag kávét, a gondolataimba merülve hagyom magam mögött a kávézót. Onnan autóval szerencsére már csak öt perc a rendőrőrs, úgyhogy hamarosan beállok a nekem fenntartott helyre a parkolóban.

– Végre! – esik nekem rögtön Richard, amikor belépek az ajtón. – Ezen a reggelen több ősz hajszálam lett, mint egész eddigi életemben – morogja, és a nyomaték kedvéért végigsimít a tarkóján rövidre nyírt haján.

– Akkor nem lehet olyan vészes a helyzet – cukkolom mosolyogva, majd megígérem neki, hogy innentől nem kell izgulnia ezen. – Csak hagyj minket egyedül Mr. Walshal. Meg kell bíznia bennem.

– De vigyázz! – figyelmeztet, majd néhány papírral a kezében visszasétál az irodájába.

Köszönök a kihallgatószoba előtt várakozó rendőrnek, majd belépek az egyhangú helyiségbe. Mr. Walsh felém pillant, az arcán zavar fut át. Visszalépek a rendőrhöz.

– Van valaki az üveg túloldalán? – kérdezem, mire nemleges választ int a fejével. Odalépek a másik helyiség ajtajához, ám mielőtt bezárnám, egy gombnyomással kikapcsolom a kamerát és a mikrofont. Azután bemegyek a kihallgatószobába, és észrevétlenül elfordítom a kulcsot. Nem akarom, hogy bárki is hallja, mit beszélünk. Az én módszereim azért működnek, mert a természetes emberi viselkedésen alapulnak.
Ráadásul van a vádalkun kívül még egy nyomós ok, amiért Mr. Walsh bizalmába kell férkőznöm.

Leteszem az asztalra a kávét, és a székem háttámlájára akasztom a rövid ujjú blézerem. Megigazítom magamon az egyszerű, fehér topot, és kényelembe helyezem magam, mintha egy kávézóban lennék. Összefonom az ujjaimat az asztalon, és felnézek az előttem ülő férfira. Zavara ahogy jött, úgy ment.

– Úgy hallom, nem akar beszélni – térek rögtön a lényegre. Nem válaszol, még csak a fejét sem mozdítja meg, de egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét az enyémtől. Halványan elmosolyodom, majd a kávémra mutatok. – Ez egy extra adag kávé, ami arra enged következtetni, hogy szar éjszakám volt. És igen, az volt. Szóval a türelmem elég véges, de itt vagyok, mert ez a dolgom. – Az őszinte fecsegés általában be szokott válni, de nem mindegyikük reagál rá. Ezért rögtön át is térek a következő lépésre: előveszem a kulcsot a zsebemből, és az asztalra dobom. – Nincs senki az üveg túloldalán. Csak ketten vagyunk. Még a kamerát is kikapcsoltam.

Bizalom. Vagy legalábbis az álbizalom egy formája. Csak ketten vagyunk. Beszélj nyugodtan! Ha nem jön be az első lépés, a második általában működik. Kivéve a legmakacsabb bűnözőknél. Velük a legnehezebb, mert őket megfélemlíteni sem lehet. Több időt szoktam várni a módszerek között, most azonban nincs energiám a felesleges körökre.

Walsh szemében továbbra is kétely ül, ezért hátradőlök a széken, és összefonom a karomat a mellkasom előtt. Ideje még egy lépést megtenni. Ám mielőtt cselekedhetnék, látom, hogy lenyomódik az ajtó kilincse.

– Mi a szar? – hallom kintről David hangját. – Daisy! Most azonnal nyisd ki az ajtót!

– Sajnálom, Hurley! Itt épp munka folyik – kiáltok ki.

– Maga bezárta az ajtót? – szólal meg végül Walsh. Annyira megdöbbenti a tettem, hogy egy pillanatra el is feledkezik az álarcról, amit eddig viselt.

Megvonom a vállam, és innentől nem veszek tudomást David káromkodásáról és ajtórugdosásáról.

– Mondtam. Csak ketten vagyunk.

– Nem segítek a rendőröknek – morogja fintorogva. Ez az apró gesztus elárulja, mennyire tele van már a töke velük.

– Szuper! – mosolyodom el kedvesen. – Én ugyanis nem vagyok rendőr.

Walsh álla megfeszül, és a szeméből eltűnik a kétely. Már a hallottakon és a történteken gondolkodik.

– Nem hiszem el, hogy ezt tette – nevet fel végül. – Bezárta magát egy helyiségbe egy bűnözővel.

– Miért, talán veszélyben vagyok?

– Talán igen – érkezik a határozott válasz. Walsh előredől a székében, hogy nyomatékot adjon a szavainak, összebilincselt kezét összekulcsolja maga előtt. Felvonom a szemöldököm, de más reakcióval nem szolgálok. A hidegvér és a pókerarc fontos egy ilyen helyzetben, bár egyébként sem félek tőle. Ha bántani akarna, akkor nem fecsérelné csevegésre az időt.

– Bűnözők között nőttem fel, szóval ennél több kell ahhoz, hogy magam alá csináljak – közlöm szórakozottan, legbelül azonban enyhén megremegek.

Nem egyszerűen bűnözők között. Annál sokkal rosszabb helyen.

 Elvigyorodik, hitetlenkedve megrázza a fejét, majd újra rám pillant.

– Azt mondta, nem rendőr. Akkor micsoda?

– Rendőrségi tanácsadó vagyok – mondom. – Többek között. – Egészítem ki a valóságnak megfelelően.

– Többek között? – Szája szélét mosolyra húzza, a pillantása azonban élessé és érdeklődővé válik.

– A gyilkosok, sorozatgyilkosságok, a veszélyes személyiségek, azok kezelése és a védekezés ellenük a szakterületem – magyarázom. Sokan úgy gondolják, hogy az őszinteség, a személyes információk kiteregetése támadási felületet ad. Szerintem inkább lehetőséget. Az olyan éles eszű és szemű bűnözők, mint ez a férfi, rögtön kiszúrják a hazugságot. Ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam blöffölni (ha semmi sem működik, gyakran bevetem), viszont annak a 99%-a, ami kijön a számon, igaz. – Előadásokat szoktam tartani a témában leginkább egyetemeken vagy olyan csoportos üléseken, ahol áldozatok próbálják feldolgozni az őket ért atrocitásokat.

Újabb szünet következik, közben belekortyolok a kávémba. Szerencsére David feladta a harcot, és már nem dörömböl az ajtón. Valószínűleg épp Richard irodája felé tart. Sietnem kell.

– Az a helyzet, hogy úgyis kijutok innen – húzza el a száját, mint aki sajnálja, hogy nem segíthet. – Nincs szükségem az alkura.

Mint mondtam, néha szükség van egy kis hazugságra is. Ám nagyon nem mindegy, mikor veti be az ember. Elő kell készíteni neki a terepet, különben nem fogják bevenni. Walsh a szélsőséges tetteim alapján már kialakított rólam egy képet. Ha jól csavarom a szavakat, észre sem fogja venni, amikor blöffölök.

– Az a helyzet, hogy nem jut ki innen, Mr. Walsh – közlöm mintegy mellékesen. A fejemet óvatosan félredöntöm, és sajnálkozva nézek fel rá.

– Dehogynem! – csattan fel magabiztosan, ám az izmai megfeszülnek. Ezzel óhatatlanul is elárulja, hogy biztosan tervben van nála a mentőakció.

Összepréselem az ajkam, és nemlegesen ingatom a fejem.

– Ezúttal nem.

Csendesen és nyugodtan beszélek. Nem veszem át az ő heves reakcióit.

– Ezt csak azért mondja, hogy… – A szemében düh csillog, ezért rögtön a szavába vágok.

– A Fantomok már régóta rajta vannak az ügyészség céltábláján, és ezúttal fel akarnak mutatni valamit. Nem lesz óvadék, nem lesznek enyhítő körülmények, nem lesz semmi. – Felállok, megtámasztom két tenyeremet az asztalon, és közel hajolok a férfihoz. – Rács mögött akarják látni magukat. Azt akarják, hogy ott rohadjanak meg. Maga csak a kezdet – vigyorodok el. – Ó, és hadd jegyezzek meg még valamit. Sokszor nem számít, ki bűnös, ki nem, mit követett el, mit nem, mert ha az ügyészség valamit el akar érni, azt el is fogja. Igazságtalanul? Illegális módon? – kérdezem összeszűkült szemmel. – Igen, de az eredmény a lényeg. És mivel jelenleg maga az egyetlen, akit sikerült kézre kerítenie a rendőrségnek, a cél érdekében olyan dolgokat is magára fognak bizonyítani, amit el sem követett.

A homloka ráncba szalad, tekintete réveteg, elgondolkodó. Látom, hogy szóra nyitná a száját, de nem engedem neki.

– Azt hiszi, kiszabadulhat, de az egyetlen esélye ez a vádalku, amit meg sem kapott volna, ha nem maga a hadnagy kéri, és ha nem egy olyan gyilkossági ügyről lenne szó, ami nagyon hajaz azokra, amelyeket több mint egy évtizeddel ezelőtt követtek el.

– És mi lesz utána? Ha ennyire rács mögé akarnak dugni, akkor nem fogja őket érdekelni, hogy segítettem – sziszegi. – A vádalku sem fogja őket megállítani.

Touché! Itt jön a rögtönzés.

– Ebben igaza van. – Sikerült rajtakapnia a füllentésen. Széttárom a tenyeremet, mintha azt mondanám: nincs mit tenni. Lebuktam. – A vádalkut azért engedélyezték, hogy segítsen nekünk, és ha már amúgy is a markunkban van, könnyebb lesz elkapni. Annyit azonban hadd mondjak el, hogy én csak egy tanácsadó vagyok, Mr. Walsh, de minden vágyam, hogy elkapjam ezt a gyilkost. Engem nem érdekel sem maga, sem a banda. Ha kicsúszik a rendőrség kezei közül, persze csakis véletlenül – hangsúlyozom ki a szót –, én mosom majd a kezeimet. Az én dolgom a gyilkosok kézre kerítése, nem a bandákkal való macska-egér játék. Az ügyészség így is úgy is el fogja kapni, vádalku ide vagy oda. De, ha belemegy az egyességbe, és segít nekem, én is segítek magának.

A tekintetem belefúrom az övébe, és hagyom, hogy továbbgondolja a hallottakat, levonja a következtetéseket. Amikor nem szól semmit, folytatom.

– A vádalkun kívül a közös alkunk része lenne továbbá az is, hogy ha a nyomozás során szükségem lenne a segítségére, a tapasztalatára és netán a kapcsolataira, akkor együttműködik velem. Gondolok itt például arra, hogy ha szóra kell bírni egy makacs szemtanút, vagy be kellene törnie valahova.

– Ez nem épp legális – vág a szavamba. – Mit szól majd ehhez a hadnagy?

– Semmit, mert nem fogja megtudni. Sem ő, sem az ügyészség. Tudja, néha meg kell szegni a szabályokat ahhoz, hogy előrébb jussunk egy nyomozásban. Emberek élete a tét, Mr. Walsh, nem fogok a törvény miatt kudarcot vallani, és végignézni, ahogy ártatlanok halnak meg. – Kihúzom magam, a tartásom határozott, a szavaim kemények.

– Amennyiben segít nekem, és tényleg hasznos lesz a nyomozás alatt, kezeskedni fogok magáért. A vádalku bizonyos mértékben megköti mindkettőnk kezét, de el tudom intézni, hogy ez ne legyen gond.

Walsh felszegi az állát, gondolkodás közben ide-oda tekintget.

– Tényleg hagyna utána elmenni? – kérdezi végül felvont szemöldökkel. Tekintetéből süt, hogy hiszi is, meg nem is, amit hall.

– Amint kézre kerítjük a gyilkost, maga azt csinál, amit csak akar. Megadom a menekülőutat – ígérem, és komolyan is gondolom. Richard bosszús arca kúszik be lelki szemeim elé, ám elhessegetem.

Néha rossz dolgokat kell tennünk a jó ügy érdekében. Néha azonban a jó ügy mögé bújtatjuk önös érdekeinket.

Kíváncsiak vagytok, hogyan alakul a történet? Akkor nyomás, és rendeld elő itt vagy itt.

Ha pedig az írónőről szeretnél többet megtudni, érdekelnek a kulisszatitkokat, vagy a folyamatban lévő munkáiról nem szeretnél lemaradni, akkor kövesd itt!