Érezted már úgy, hogy mindjárt elájulsz? Hogy a világ kifordult önmagából és ezerrel forog?
Volt már veled olyan, hogy semmilyen előjel nélkül egyszer csak halálfélelem jött rád, talán pont azon a helyen, ahol eddig biztonságban hitted magad?
Ébredtél már arra, hogy nem kapsz rendesen levegőt, izzadsz és a hideg ráz egyszerre és úgy érzed, a fejed mindjárt felrobban? Ha igen, akkor már tudod, miről beszélek, ha azt mondom: pánik!

Nem fogok statisztikai adatokkal dobálózni, mert egyrészt nem szeretem, ha emberek életét puszta adathalmaznak tekintik, másrészt valószínűleg úgyis pontatlanok, mivel az érintettek nagy része magában próbálja meg leküzdeni ezt a lelki állapotot.
Helyette inkább a saját élményeimmel, tapasztalataimmal szeretném megmutatni, milyen "pánikbetegként" élni. Azért tettem zárójelbe, mert ez nem egy betegség, hanem egy lelki és mentális állapot, amit valami előhoz. Ez mindig valamilyen komolyabb trauma vagy nehéz helyzet hatására alakul ki, kvázi mindegy bónuszként a már meglévő szorongáskeltő állapot mellett.

A neten számos helyen rákereshetsz a pontos tünetekre, fórumok, blogok is segítenek neked, de mindenkinél máshogyan jelenik meg a pánik.

Nálam egészen általános iskolás koromig nyúlik vissza, akkor jelentkezett először. Nyilván egy ekkora gyerek még nem tudja, hogy mi is ez, egyszer csak furán kezdi érezni magát. A tömegben ezentúl a szélre álltam/ültem, ha bajom lenne, gyorsan le tudjak lépni. Aztán átment olyan erőssé ez a mások előtt nehogy rosszul legyek érzése, hogy teljesen felhagytam a suliban való kajálással. Volt, hogy négy óráig semmit nem ettem, csak miután hazaértem. Ez így ment évekig, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy jobban vagyok.

Semmi nem történt, nem ástam magamba, hogy feltárjam, miért voltam eddig rosszul. Egyszerre elmúlt. Pontosabban, visszahúzódott, és várt, hogy mikor csapjon le újra, mert a pánik ilyen. Ha nem húzod ki gyökeresen a kiváltó okot, addig fog visszatérni, amíg bele nem őrülsz.

Egy viszonylag jobb időszak után, aztán megint mélyrepülésbe kezdtem, és mit ad az ég, a pánik és a rohamok újra az életem részévé váltak. Nem tudtam tömegbe menni, már a puszta gondolattól erősen ziháltam, a buszon mindig ajtó mellé ültem, mert különben azt éreztem, meghalok ebben a dobozban. De így amikor a megállókban kinyílt egy pillanatra az ajtó, volt időm lenyugodni, hogy nem ragadtam be oda. Iszonyatosan paranoid lettem, minden és mindenki félelmet keltett bennem, úgy néztem a hátam mögé, mint egy ijedt kis nyuszi, és mindig a legrosszabbra számítottam. Tudod, ilyenkor a fejedben a képek sokkal borzalmasabbak, mint a valóságban. Csakhogy az agyad egyik fele a pánikot hiszi valóságnak. És hiába tudja a másik fele, nincs baj, gondolkozz józanul, semmi logika nincs abban, amit képzelsz, mégsem tudsz megszabadulni a rémképektől.

Ezek a képek pedig akármikor lecsaphatnak rád. Nem számít hol vagy, mit csinálsz, egyszerre jön a félelem és a bizonytalanság. Talán a legijesztőbb ilyen élményem akkor volt, amikor éjszaka tört rám a roham.
Nincs annál rosszabb, mint amikor arra ébredsz, hogy pánikolsz, hiszen a rémképek ott tódulnak az agyad egyik felén, míg a másik épp alvási fázisban van és beletelik egy kis időbe, mire észhez tér.

Borzalmasan magányossá és elzárttá tud tenni ez az állapot, mert még a lakásból is félsz kilépni. Hirtelen egyedül találod magad, hiszen sokan nem értik, miért félsz egy olyan ártalmatlan szituációban, mint elmenni a boltba vagy beülni egy mozira. De akkor minden idegszálad erre a "veszélyre" koncentrál. Neked pedig nyilván nem segít, ha  mellette még hülyének is néznek, miközben épp az életed feletti kontrollért harcolsz.

Miután sokat olvastam a témában, úgy döntöttem, magam jövök ki belőle, mert azt gondolom, a gyógyszerek csak tompítanak, és a végeredmény úgy is az, hogy magadat kell kihúzni a gödörből.

De ez csak az én döntésem, még egyszer hangsúlyozom!

Éppen ezért kezdtem el az önismeret és a Theta Healing felé menni. Még mindig vannak rohamok, de most már megfigyeltem, hogy mikor jelentkeznek és azt is tudom, hogy el fognak múlni. Mert mindig elmúlik, csak ki kell bírni. És ahogy elkezdesz magadon dolgozni, egyre kevesebb lesz belőlük.